|
“… ahol minden a tiéd”
(Egy démonnő emlékére)
Egy magas sziklaszirt lábánál állva találtam rá a sírkőre. Nem az volt az első alkalom, hogy látomásom volt. Láttam a démonnőt. Azt kérte, írjak róla egy verset. Nem tagadtam meg a kérését. Itt van, íme.
Azt kérdezed, miért kell szerelem?
Haszontalan, emberi érzelem.
De nem! Minden, csak az nem!
Erőt ad és megvéd-vagy ezt csak képzelem?
Nem, ez a valóság! Igen, csak az lehet!
Egy tiszta fény, mely mint csillag ragyog
Odafent, a Hold mellett az égen.
Te. A te lényed. Igen. Szerelmes vagyok.
Démon vagyok, úgy, mint TE!
Nem, nem ez az, amit szeretek benned!
Egy apró részlet? Mit számít az?
Miért kell velem ilyen hidegnek lenned?
Így élni? Kín és keserv!
Hiába látlak, marcangol a tudat,
Hogy nem szeretsz, hogy gyűlölsz!
Lelkem végre bosszú után kutat!
Nem! Nem öllek meg!
inkább magam vetem le innen.
Gyászolj! Gyászolj kegyetlen úr!
Aztán majd azzal a tudattal halj meg,
Hogy sírkövemen miattad áll ez:
“Itt nyugszom. Látod, nagyuram?
Látod a fényt? Szívem fénye. A szívemé,
Ami egy hely, ahol minden a tiéd.”
Hát ég veled!
Hogy mi történt? A démonnő levettette magát a szirtről, ahol állt. Oda temették el, ahol teste földet ért. Az ő sírköve mellett írtam meg e verset.
Naga
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
