|
“… ahol minden a tid”
(Egy dmonn emlkre)
Egy magas sziklaszirt lbnl llva talltam r a srkre. Nem az volt az els alkalom, hogy ltomsom volt. Lttam a dmonnt. Azt krte, rjak rla egy verset. Nem tagadtam meg a krst. Itt van, me.
Azt krdezed, mirt kell szerelem?
Haszontalan, emberi rzelem.
De nem! Minden, csak az nem!
Ert ad s megvd-vagy ezt csak kpzelem?
Nem, ez a valsg! Igen, csak az lehet!
Egy tiszta fny, mely mint csillag ragyog
Odafent, a Hold mellett az gen.
Te. A te lnyed. Igen. Szerelmes vagyok.
Dmon vagyok, gy, mint TE!
Nem, nem ez az, amit szeretek benned!
Egy apr rszlet? Mit szmt az?
Mirt kell velem ilyen hidegnek lenned?
gy lni? Kn s keserv!
Hiba ltlak, marcangol a tudat,
Hogy nem szeretsz, hogy gyllsz!
Lelkem vgre bossz utn kutat!
Nem! Nem llek meg!
inkbb magam vetem le innen.
Gyszolj! Gyszolj kegyetlen r!
Aztn majd azzal a tudattal halj meg,
Hogy srkvemen miattad ll ez:
“Itt nyugszom. Ltod, nagyuram?
Ltod a fnyt? Szvem fnye. A szvem,
Ami egy hely, ahol minden a tid.”
Ht g veled!
Hogy mi trtnt? A dmonn levettette magt a szirtrl, ahol llt. Oda temettk el, ahol teste fldet rt. Az srkve mellett rtam meg e verset.
Naga
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
